Két éve nyáron történt, sosem felejtem el. Anton Neutronnál, aki akkoriban még más néven blogolt, olvastam egy tréfát. Na jó, mi az, hogy egy tréfát, a tréfát, az Egy Tréfát, a Radnóti by Nature verbális megfelelőjét. Egy párbeszéd, aminek a végén azt mondja az egyik fél, hogy PhD-zem, mire a másik rávágja, hogy nálunk még az HBO-t sem vezették be. Ez Hacsek és Sajó a legmagasabb szinten, ez Parti Nagy Lajos, ha komolyan veszi a partyt, ez Homér Simpson találkozása Tamás Gáspár Miklóssal.

Persze akkor az igazi, ha megvan az emlék, hogy milyen bizsergető boldogság volt, amikor az ember bekapcsolta a tévét 1993-ban és egyszercsak azt látta, bevezették az HBO-t. Az a fajta esendő kispolgári katarzis, ami a legtávolabb van a tudományosság vélt magasztosságától (amely megközelítés megint csak a kisemberé, amire viszont egyből vissza is utal mintegy - ugye hány rétegete van ennek az egyszerű tréfának! ugye, hogy ez a dili nagydoktorija!). És ezt lehet, hogy nem érzi már annyira, aki Twitterrel a seggében született. Mégis, úgy éreztem, kezemben a humor Szent Grálja, és az életem innentől arról fog szólni, hogy ezt a tökéletes helyzetben süssem el.

Hónapokat kellett várni. Valahogy nem jöttek az ilyen beszélgetések. Ha valaki ki is mondta, hogy PhD, nem pont úgy, hogy jól jöjjön ki. Vagy ha jól jött ki, éppen kettesben voltunk. Életem gólját pedig azért mégsem az edzés után egyedül a pályán maradva, lekapcsolt villanyok mellett, szemerkélő esőben akartam belőni.

A semmiből jött a helyzet. Augusztus vége volt, a tengerparton ültünk egy nagyobb társasággal a közös sütés után. Visszatekintve, annyira idilli volt, hogy érezhettem volna előre, aznap megtörténik a dolog. Raádásul a társasági viszonyok is eszményiek voltak az ügyhöz, nem ismert pontosan mindenki mindenkit. Hiszen, ha mindenki tudna mindent a többiekről, miért mondaná ki bárki, hogy PhD-zem?

Azt nem hallottam, hogy jutott el oda a beszélgetés, de egyszercsak arra kaptam fel a fejem, hogy egy lány ezt mondja.

Nem tudom leírni, milyen volt. Néhány pillanat jutott csak, amíg ezt átérezhettem, mert nem lehetett késlekedni a válasszal. De abban a néhány pillanatban egyedül törtem a kapu felé a Nou Campban és körülöttem megszűnt a világ és megállt az idő. Nagy levegő. Kimondtam, amit mondanom kellett erre.

Hullámokban söpört végig a gurgulázó nevetés a társaságon. Volt, akinek a műanyag széke is megdőlt kicsit. Elfektettem a kapust, bombagól. Sikerült.

De mondtam-e vajon szerényen, amikor csillapodott a kacagás, hogy hát igazából nem is az én tréfám volt? Hivatkoztam, lábjegyzeteltem-e? Ugyan már.

És ha most szembesítene ezzel a humorügyi hivatal, talán nem kezdenék arról hebegni-habogni, hogy hát én csak a vicc törzsét vettem át,  de teljesen más környezetbe helyeztem? Hát de, mint a huzat!

Mindannyiunkban ott van a Schmitt Pál, csak nem mindenki kollaborál kommunista disznókkal jaj bocsánat nem akartam elrontani a végét