aki valaha szerette a Rancidet, az minek hallgassa ezt a megfáradt, kifakult változatot, amikor ott van a régi. aki most szeretné meg, az ettől biztos nem fogja. ezzel biztos nem fognak berobbanni valami még nagyobb pályára, ahhoz a Green Day-modell kéne, nekik is stadionrock zenekarrá kéne váliuk, amit szerintem meg is tudnának csinálni, de láthatóan nem akarják. jó volt nosztalgiázgatni, de ebben a lemezben ennyi volt
például jobb, most jut eszembe, mert az annyira szar volt, hogy rögtön törlődött az agyamból az első meghallgatás után
jó
hogy sok tétje nincs ennek a lemeznek, bármilyen is, semmin se változtat, se veszíteni, se nyerni nem tud már sokat a Rancid
hogy Matt Freeman mandolinozni tanult az utóbbi években
doesn’t mean i’m a communist, ez mennyire király volt már a Lars Frederiksen & The Bastardsban
a kilencvenes évek London Calling-ja volt Stereomackó szerint. kicsit pontosítsuk, mondjuk arra, hogy a kilencvenes évek mainstream punkjának London Callingja volt, és akkor már teljesen igaz is. basszus a Wekerlénél lévő Headbanger boltban vettem még a cd-t
nathan fake - fertinger
a minimáldöngölésből félidőben Ulrich Schnauss-i értelmben vett szép zenébe forduló szám a norfolki Nathan Fake új lemezéről
de tényleg állat lesz Google Wavezni
